Nem tudom, hogy rajtam kívül, ki érzi-e még úgy, hogy körülötte mindenki - még saját maga is - álarcot visel, nem mutat meg az igazi énjét, rejtőzködik. Sokszor érzem úgy, hogy, amikor emberekkel beszélgetek nem tudnak egymásnak rendesen megnyílni, mindenkiben van egy kis félsz, ami természetes, de csak egy bizonyos fokig. Hisz, ha az ember a saját barátai előtt nem mer megnyílni, akkor ott már tényleg problémák vannak. Legalábbis ez lenne az én meglátásom. Most egy saját élményt fogok megosztani veletek (természetesen nevek nélkül), amit igazából csak mostanában, évek múltán, kezdtem el elemezgetni. Nem mondhatnám, hogy "rájöttem" dolgokra, csak elkezdett érdekelni ez az egész téma és meg akarom veletek osztani.
 |
| És újra felteszem az álarcomat, mert azt akarom, hogy boldogok legyenek |
Még jó régen, általános iskolában volt egy barátnőm. Én úgy éreztem, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, és akkoriban még játszottunk is. Nem, nem számítógépen, hanem kint a játszótéren. Nagy volt a képzelőerőnk és eljátszottunk a gondolattal, hogy lovasfarmunk van, meg ilyesmik. Ez volt a mi kis titkunk. Csak Ő meg Én tudtunk erről. Eljött a nyolcadik év és valahogy kezdtünk eltávolodni egymástól. Úgy éreztem, hogy már nem akar barátkozni velem. Eléggé féltem, azért is, mert nem akartam egyedül, barátok nélkül maradni, és azért is, mert nem tudtam, hogy miért z a hirtelen változás. Aztán, mint hirtelen villámcsapás hozzávágta a fejemhez, hogy Én nem is ismerem őt, semmi jogom, ahhoz, hogy kisajátítsam. Igaz, hogy szó se volt kisajátításról, de engem leginkább az bántott meg, hogy azt mondta nem ismerem őt. Nyolc év szerintem elég hosszú idő azt hittem, hogy ismerem, aztán rájöttem, hogy igaza van. Tényleg nem ismerem.
A történetnek itt vége is szakad, nem akarom túlságosan belemerülni, de a lényeg, hogy nyolc év alatt,hogy nem lehet valakit kiismerni? Nagyon egyszerű: mert nem engedi. Bevallom Én magam sem tudom néha, hogy ki is vagyok, olyan furcsán váltakozik a hangulatom (igaz, nőből vagyok, de mégis...). Van-e olyan ember, aki teljes mértékben, száz százalékosan ismeri magát? Szerintem nincs. És sajnos igazat kell adnom a fenti képnek, is, amit lefordítottam. Azért viselünk maszkot, azért nem adjuk saját magunkat, mert másokat akarunk boldoggá tenni. Legyen az barát, családtag, ismerős, bárki. Nem akarok emiatt senkit sem elítélni, hisz Magam is ezt csinálom, de próbálok leszokni róla, mert ha nem magamat adom, akkor végül én sem fogom tudni, hogy ki is vagyok valójában. Ha pedig én nem tudom, hogy ki vagyok, akkor ki fogja?
Szívesen olvasnám a Ti véleményeteket is erről a témáról! Kommenteljetek nyugodtan, vagy a chatbe is írhattok!
2 megjegyzés:
Kedves Alina!
A cikk címét olvasva az első reakcióm az volt nagyjából, hogy "Végre!". Ez a kérdés engem is foglalkoztat már egy ideje, de valahogyan sohasem szántam el magam arra, hogy esetleg le is írjam a gondolataimat ezzel kapcsolatban.
Úgy gondolom, hogy manapság az az "elfogadott", hogy az emberek egy álarcot viselnek. Szinte már-már elvárják az embertől, hogy úgy viselkedjen, ahogyan mások szeretnék. Véleményem szerint főleg azért nem mutatja meg senki az igazi énjét, mert egyrészt tart attól, hogyan reagálnak mások a valóságra. Másrészt pedig azért, mert így sebezhetővé válik. Egyszerűbb azzal a tudattal élni, hogy nem tudnak rólunk mindent és így kevésbé kell attól tartani, hogy visszaélnek egyes dolgokkal.
Szerintem egyre nehezebb elkülöníteni a mások felé mutatott énünket és a valós énünket, hiszen a határok nem olyan élesek. Ráadásul egy idő után az ember már tényleg nem tudja, ki is valójában. Arról nem is beszélve, hogy szinte nem tudhatjuk, hogy a másik ember csak azért tesz-e valamit, mert azt kell tennie, vagy mert azt akarja.
Az idő nem minden. Ha valaki nem akarja, hogy megtudd, ki ő akkor hiába "ismered" évek óta. Viszont lehet, hogy mást hónapok/hetek/napok alatt megismersz.
Ezenkívül úgy gondolom, hogy néha nem az a probléma, hogy nem ismerjük a másikat, hanem nem valljuk be magunknak sem, hogy ő tényleg olyan, amilyen. Csak azt a tulajdonságát vesszük figyelembe, amelyről úgy gondoljuk, hogy fontos vagy jó. És talán néha nem azért ismerünk félre embereket, mert esetleg csak álarcot mutatnak, hanem azért, mert nem vesszük észre, hogy pontosan milyenek. Az apró részletek is fontosak lehetnek. Ezek felett pedig gyakran csak átsiklunk. És nem feltétlenül csak másokkal kapcsolatban, hanem saját magunkkal is. Már pedig annál rosszabb nincs, ha saját magunkat verjük át.
Ahhoz, hogy másokat meg tudjunk ismerni először saját magunkat kell kiismerni. Anélkül szinte lehetetlen. Ezen kívül pedig azért azt sem árt figyelembe venni, hogy idővel mindenki változik az őt ért hatások miatt. Így talán nem csoda, hogy néha kicsit eltávolodnak az emberek egymástól. Viszont ha a kapcsolat tényleg szoros volt és igazi, akkor a kisebb hullámvölgyeket is túl kellene élnie és nem megszakítani kell őket.
Ne haragudj, hogy egy "kisregényt" írtam. Remélem, hogy azért viszonylag értelmesen sikerült leírni, amit szerettem volna...
Elizabeth Angel
Nagyon köszönöm kommentedet, Elizabeth! Élveztem olvasni, és ne aggódj, bármikor meglephetsz ilyen kisregényekkel, nagyon szeretem olvasni az olvasóim véleményét ilyen dolgokról (:
Örülök neki, hogy nem csak engem érdekel ez téma, hanem másokat is. Sok hasonló kérdés merül fel bennem nap, mint nap és remélhetőleg mindent leírhatom majd részletesen is, de először is a bejegyzéseddel törődök.
Sajnos, egyet kell értenem abban veled, hogy "elfogadott" ez a viselkedés, mert már nincs is olyan ember, akin ne lenne álarc, ha mégis, akkor Ő aztán igazi ember. Főhajtást neki, kézcsókot, meg minden egyebet.
Igen, pont ezt írtam, hogy egy kis félsz mindenkiben megvan az idegenek felé. Az még természetes számomra, hogy nem nyílnak meg az emberek azonnal egy olyan embernek, akit nem is ismernek. Sőt, én sem szoktam rögtön. De ha már egy ideje ismerik egymást, teszem azt öt éve, akkor már egy kis nyitottság ajánlott, hogy a személyek egymásra tudják bízni magukat. Én ezt így látom, de Neked is sok szempontból igazad van! Például abban is, hogy az évek múlásával tényleg változnak az emberek.. sajnos. Igen, ezt én sem ismertem be magamnak, de ilyen is van. Én is sokat változtam az említett fél is és csúnyán elfajultak a dolgok, de mindegy, tovább léptünk a dolgokon.
Csak ugye, mint Te is, mint Én is írtuk, nehéz kiismerni saját Magunkat, ha ezt a bizonyos álarcot viseljük mindennap, mert végül a részünk lesz és nem fogjuk tudni, hogy kik is vagyunk valójában.
Köszönöm, hogy kifejtetted a gondolataidat,
Alina
Megjegyzés küldése